kincsek nyomában

ma hajnalban sírva ébredtem. de úgy komolyan. álmomban is sírtam.... 
álmomban Manoval utaztunk valamerre, olyasféle helyen, ahol élnek őslakos népek, mondjuk indiánok. egy szemétdombon kerestünk valamit. keresgettünk kincseket. nem is biztos, hogy a hagyományos értelemben vett szemétdomb volt az, inkább valamilyen hulladék kupac. egy magas domb féle volt, minden féle dologgal. elektromos gépek, raklapok, ruhák, hasznos darabok. csönd volt, nem zavart senki, s semmi, mi csak keresgéltünk szorgosan. szépen sütött a nap, az ég kék volt,  madarak csiripeltek csak, igazi nyugodt idő volt. hol itt, hol ott bukkant fel egyikőnk vagy mindkettőnk. 
egyszer csak még nagyobb csönd lett. Mano zajait nem hallottam már. akkor elkezdtem őt keresni, sőt később szólítani és a nevét kiáltani. de semmi. semmi válasz. eltűnt. szó nélkül. 
ekkor valahogy ott termett valaki, aki az álmomban a húgom volt, ekkor már Manot kerestük, mindketten. én aggódtam. ekkor valahogy kapcsolatba kerültünk Mano öccsével is, Juannal, akitől megtudtam Mano egy nagyon régi vágyát: elhagyni a civilizálz világot, s az indiánokkal élni, örökre. 
nem lehettünk benne egészen biztosak, de ez történt. a kincskeresés közben rálelt élete nagy kincsére: valakire az indánok közül, s elment vele, ők pedig befogadták a törzsükbe.
hirtelen nagyon egyedül éreztem magam, végtelenül szomorú lettem, hogy elment szó nélkül, hogy nem köszönt el, s a boldogságát nem osztotta meg velem, ahogy azt mindig is szoktuk. nagyon mélyen fanatsztikusan örültem neki, hogy ez megtörtént vele, de borzalmasan hiányzott.