zarándokok

elég zaklatott álom volt. sokszor nem is értettem benne az összefüggéseket. azt hiszem zarándokszállókon voltam. az egyiken egy papír vékony vaságy fölső szintjén kellett megágyaznom, de az ágy minden alkalommal mikor valamit rátettem, vagy mozdítottam percekig ingott. nem is mertem rá felmászni, féltem, hogy még alattam is beszakad. és amúgy is oda lógott egy vörös függöny, épp az ágy közepére. elindultam felfedezni a mosdót. az persze egy elsőosztályú valami volt. egy mosdórendszer. masszírozó szobákkal, szaunával és külön wc, külön zuhany, ruhamosó és kád terem volt benne. hatalmas volt, mindenféle termékeket is magához vehetett a fürdő használója. noha, a fürdőszoba üres volt. nem használtam végül semmit belőle, győztem nem eltévedni, csodálkozni és megjegyezni visszára az utam. kijutottam belőle az udvarra. kint volt egy pad. ott találkoztam Bertrand-dal (a francia zarándok sráccal, akivel a Camino-n ismerkdtem meg). kezembe adott egy fényképet. nagyon érdekes volt, mert egy fotó és kettő másik mozgó kép volt papíron. amolyan kis videók. a fotók sepia felvételek voltak és a papírok árcímke matricákkal voltak össze ragasztva, azokon valami portugál felirat. csak az"ã" betűre emlékszem a szövegből. az álló képen pepita volt, még Mano tulajdonában. a mozgó képeken kis videók, melyeken Mano is bohóckodott. egy közös portugáliai kirándulásunkon készültek a felvételek. Mano, Bertrand és én portugáliában? minden esetre a képek látványa álmomban felkavaró volt, ott zokogtam a padon.

szerelem hajó Svédországban

a szerelem hajó Göteborg és egy másik város között jár. elvileg szerelmespárok utaznak rajta... mikor álmomban először került tudatomba a hajó, azt hittem valami kéjbunki szerű dolog...

valahogy még is rákerültem, de nem az volt. egyedül voltam. abból a valamelyik városból utaztam Göteborgba, azt hiszem pont a szerelmemhez. kint ültem a hajónak valamilyen lépcsőjén. két nappal korábban el kellett törölniük a járatot, mert nagyon esett az eső, bár aznap estefelé is picit borús volt, mi mégis elindultunk. két és fél órás volt az út. én az utazás miatt szálltam rá fel... volt a lépcsőkön egy lány, ő is egyedül utazott, vele beszélgettem. egyre inkább esőre állt. elég hamar besötétedett a tenger felett az ég. és az volt a csodálatos, hogy álmomban a borús-viharos eget festményként láttam. Van Gogh jutott álmomban eszembe. 

aztán egyre nagyobb lett a vihar, Göteborg előtt azt hiszem leszálltunk a hajóról ketten a lánnyal csak és valami kolostorban vagy nagy kőépületben húzódtunk meg az eső és szél elől... onnan pedig a rés szerű kijáraton keresztül fényképezgettem a vihart, de nem igazi vihar volt az, hanem festmények, képek, színek, fények... nagyon izgalmas volt. a képeken, amelyeket készítettem a résnyi kőbejárat keretként ölelte körül a mögötte látszó színes-foltos-fényes vihart...

a szerelmemhez nem értem oda, mert így egy másik hajóra vagy vonatra kellett később várnom...

aztán, valaki kérte, hogy lépegessek vissza a kamerámon és mutassam meg neki a fotókat, amelyeket a viharról készítettem, azt hiszem a gimis rajztanárom volt az... de, hogy ő hogy került oda? 

hétfőn este a barátnőmmel beszélgettem, Mano is szóba került... álmomban valahol a Balaton partján voltam, nem emlékszem pontosan kivel. volt ott egy halsütő, vagy büfé, annak a sarkán, s falának tövében találtam meg Mano pici kék hátizsákját, kinyitva. bele lehetett picit látni, benne voltak a dolgai: a fényképezőgépe, a tokjában, amit varrt neki, a füzete, ceruzája, kulcsa... azt álmodtam, hogy meghalt, s a táskáját találtam csak meg. valamilyen vonat felé indultam, gondoltam majd a vonaton belenézek a táskájába, hogy mik is vannak benne... aztán egyre csak arra gondoltam álmomban - amikor rosszat álmodsz, szokott lenni egy olyan érzésed, hogy az egész nem igaz, csak álom, s, ha felébredsz akkor úgyis kiderül, hogy az egész csak álom volt - szóval erre gondoltam én is. alig vártam, hogy felébredjek és elmúljon ez a szörnyű gondolat, és megbizonyosodjak, hogy az egész csak álom volt. nem sokra rá felébredtem, s rá kellett jönnöm, hogy mindez igaz... 

a fiúk, akikért gyertyát gyújtok

Nagyon fura álomra ébredtem ma reggel, pont halottak napján. Álmomban sokminden történt előtte, pólókkal, bicajjal, spréfestékkel, húgommal... de aztán egy szobában voltunk, a tévében néztünk egy összeállítást, híradó féleség volt. Úgy néztük, hogy közben nagy volt a jövés-menés, sok ember volt ott, Mamesz, Papesz is, valamire készültünk. A tévé a háttérben ment csak, ki nézhette, ha tudta, ki elmehetett a hangja mellett. Én felfigyeltem a műsorra és próbáltam érdeklődőket gyűjteni magam köré. Tudniillik az összeállítás egy megemlékezés volt. Manora emlékezett a tévé... Mert amikor ő a vonaton ült, és utazott Compostela-ba, erre a felvételre tartott. Valami dokumentum filmet készítettek akkor, róla vagy amiben ő is szerepelt, de azt nem tudhattam pontosan. A tévések tudták, hogy úton van, merre jár, mikorra várják, kapcsolatban voltak vele, s nem érkezett meg.... A dokumentum filmet később megcsinálták, de már nem vele, hanem róla, az emlékére, emiatt kicsit más is lett a film. Mikor a film ahhoz a részhez ért, hogy Mano utazik oda... s meg nem érkezik, akkor utakat, zömmel aszfaltosat, különböző írásokkal, számára fontos élményekkel, azokhoz tartozó képekkel vetítettek. Egyik ilyen kép volt a "roni" felirat is ott az életében, az úton. Jaj, nagyon megérintett az a részlet akkor, nem is tudtam hirtelen, hogy örüljek vagy a fájdalom hatalmasodjon el rajtam. Papesz ott állt mellettem és erősen fogta a karom, ahogy életében mindig is szokta, próbált összeszedni és egyenesen tartani. Azt mondta, hogy ad nekem 125 ezer ( :-) nem tudom miért pont ennyi) Ft-ot, hogy utazzak el valahova, valami szép helyre, a környezetváltozás és a kalandok biztos segít majd. De hisz, amiatt mentem oda hozzájuk is, Babarcra...
Kimentem a szobából, a kertbe, megkerestem Aput, ő ott ült egy műanyag kerti asztalnál, beszélgetett, söröztek. Azt hiszem Mari ült mellette, vagy egy másik nő. Tudtam, hogy meg fogom zavarni őket, de nagyon igényeltem akkor Apu figyelmét, s elkezdtem neki elmondani mit láttam a tévében, s ezek milyen érzéseket keltettek bennem. Aput lekötötte a nő, akivel beszélgetett. Megkérdeztem, hogy figyel-e rám, azt válaszolta, s úgy szólított, ahogy életében mindig is szólított: "Ne haragudj, kicsi kincsem, de nem tudtam rád figyelni..." Ekkor felvettem a hisztis maszkot és elrohantam minden elől, át az embereken, át a réten, aztán összerogytam térdre és úgy bőgtem ott, összekuporodva. Apu felpattant az asztaltól, elindult utánam futva, de vagy felébredtem álmomból mielőtt utol érhetett volna, vagy csak elfutott ő is...

Álmomban a munkahelyen voltunk, a szobából mindenki ott volt, túlóráztunk, de észre sem vettük a nap múlását. Mindenki a munkájára és egymásra koncentráltunk. Egyszer a számítógép jobb alsó sarkában az időre lettem figyelmes, 0:11 volt. Vagyis már benne voltunk az éjszakában, de kint, nappali fény volt! Sütni nem sütött a Nap, de reggeli világosság volt. Nem értette senki mi történt. Alattunk tenger volt (nem betongyár), gyorsan odaszaladtam az egyik ablakhoz, kinyitottam, hogy megnézzem "közelebbről" mi is folyik odakinn. Láttam szivárványt is, kettőt. Ekkor nyugat felől megérkezett a sötétség, mintha kiöntöttek volna abból az irányból egy vödör fekete festéket, úgy színezte be az eget és már az éjszakai fényviszonyok voltak jellemzők. A víz hullámain megcsillant a Hold fénye, a távolban városi fények látszódtak. Messzebb felbukkant valami a vízben, és egyre közeledett az ablak felé, ahol álltam. Egy delfin volt az, egészen az ablak alá ugrabugrált, odajött, szólt, és olyan volt, mintha mosolygott volna. Ekkor jó érzés töltött el. Álmomban úgy éreztem, hogy Mano jött oda, vagy az ő lelke, az ő mosolygós gondolatai...

kacagásrakelés

Nem emlékszem arra, amit az elmúlt éjjel álmodtam... de arra igen, hogy a saját hangos nevetésemre ébredtem :-)

:-(

volt egy lány álmomban, szép, egyenes állig érő barna haja volt. kedves pofija, szimpatikus, szeretni való lány.  volt neki egy barátja, sokat nem tudok a kapcsolatukról, mert az nem derült ki. a lány szerzett magának két új kezet. ujjakat, tenyeret. valamiféle "műtétet" ígért neki a párja, ami után sokkal jobb lesz mindkét keze...nemtommilyen szempontból. a lány elhitte, hogy a párja jót akar neki, s az ő érdekeit képviseli. aztán eljött a műtét, nem altatták a lányt el, csak félig, vagy csak érzéstelenítették, egy barátjával csinálták.
a bal kézfejét csuklónál lecsapta a srác... nem törődött sem a lány által szerzett kezekkel, sem a fájdalmakkal, a csonkot egyszerűen egy izzó felülethez érintette. megégette. a lány pedig csak annyit érzett és kérdezett, hogy mit csinál az ezer tűvel?

kincsek nyomában

ma hajnalban sírva ébredtem. de úgy komolyan. álmomban is sírtam.... 
álmomban Manoval utaztunk valamerre, olyasféle helyen, ahol élnek őslakos népek, mondjuk indiánok. egy szemétdombon kerestünk valamit. keresgettünk kincseket. nem is biztos, hogy a hagyományos értelemben vett szemétdomb volt az, inkább valamilyen hulladék kupac. egy magas domb féle volt, minden féle dologgal. elektromos gépek, raklapok, ruhák, hasznos darabok. csönd volt, nem zavart senki, s semmi, mi csak keresgéltünk szorgosan. szépen sütött a nap, az ég kék volt,  madarak csiripeltek csak, igazi nyugodt idő volt. hol itt, hol ott bukkant fel egyikőnk vagy mindkettőnk. 
egyszer csak még nagyobb csönd lett. Mano zajait nem hallottam már. akkor elkezdtem őt keresni, sőt később szólítani és a nevét kiáltani. de semmi. semmi válasz. eltűnt. szó nélkül. 
ekkor valahogy ott termett valaki, aki az álmomban a húgom volt, ekkor már Manot kerestük, mindketten. én aggódtam. ekkor valahogy kapcsolatba kerültünk Mano öccsével is, Juannal, akitől megtudtam Mano egy nagyon régi vágyát: elhagyni a civilizálz világot, s az indiánokkal élni, örökre. 
nem lehettünk benne egészen biztosak, de ez történt. a kincskeresés közben rálelt élete nagy kincsére: valakire az indánok közül, s elment vele, ők pedig befogadták a törzsükbe.
hirtelen nagyon egyedül éreztem magam, végtelenül szomorú lettem, hogy elment szó nélkül, hogy nem köszönt el, s a boldogságát nem osztotta meg velem, ahogy azt mindig is szoktuk. nagyon mélyen fanatsztikusan örültem neki, hogy ez megtörtént vele, de borzalmasan hiányzott.